A Vatikánban repkedtem újdonsült szárnyaimmal (egyre nagyobbak, és most már majdnem mindig látom az árnyékát), és a sok ezer ember szeme láttára beröppentem a Szent Péter-bazilika egyik erkélyén. Egy szépen, de szerényen berendezett kis szoba volt, ahol egyszer csak kinyílt egy ajtó, és egy talpig fehérbe öltözött, ősz hajú ember lépett be rajta egy másik társaságában. Nem lepődtem meg, és ők sem, az pedig meg sem fordult a fejemben, ki lehet. Ekkor változott a szituáció, és én már csak félig voltam önmagam. Másik felem egy fehér ruhákba bugyolált kisbabát tartó nő volt, akit szelíden megfogott két férfi (nem láttam őket). Odavezettek a fehér ruhás elé, aki nyájas arccal, hívón intett maga felé. Én meg térde borultam, és Benedek pápa megáldott a gyermekkel együtt, aki, mint kiderült, beteg volt. Atyavilág...
Ámde tudom, hogy miért álmodtam, és meg is magyarázom. Tegnap egy nyájas arcú, istenhívő férfi jelenetét írtam meg, aki bizonyára a pápává formálódott álmomban, a beteg gyermek pedig az ő társa lehet, akit a regényemben fiának nevezett, és halálos beteg. A Vatikánt pedig szerintem azért, mert egy bloggernél olvastam, hogy Olaszországba megy, és régebben már viccelődtünk ezzel.
Micsoda kitekert elmém van!
