Ez most nem álomtörténet lesz, hanem inkább csak egy szösszenet, de mivel annyira érdekes, színes és erőteljes volt, hogy muszáj lejegyeznem.
A helyszín valószínűleg mindegy, bár ha jobban belegondolok, talán mégsem: a régi családi házunk kertjében ill. udvarában játszódott, ahol gyerekként nagyon sokat elmélkedtem "az élet nagy dolgairól".
A kertünk úgy zöldellt, ahogy még sosem. Sárgálló paprikák, piros, sárga és zöld paradicsomok, vérvörös eprek, méregzöld és ránézésre harsogó petrezselyemzöld, mosolygó dinnyék és tökök, roskadozó borsó- és babsorok; mind együtt termett. Gyönyörködve sétáltam az ágyások között, mígnem arra lettem figyelmes, hogy a kertkapunál rengeteg ember gyülekezik.
Közelebb érve láttam csak, hogy valójában a világ minden tájáról vannak ott emberek. Fehérek, kreolok, barnák, feketék, vörösek és sárgák, és egy csomóan tipikus népviseletben voltak (indiai, afrikai, japán öltözékeket ismertem fel elsősorban). Mindenki beszélgetett, jó hangulat uralkodott, én pedig néha oda-odaszóltam valakinek ismeretlen nyelven. Arra emlékszem, hogy valamiért nagyon jó érzés töltött el a sok ember láttán, no meg azért is, amiért mindenkivel szót értek. Aztán eszembe jutott, hogy milyen kár, hogy a szüleim nem ismerik ezeket az embereket.
Távolabb sétáltam tőlük, majd visszanéztem, és azt mondtam (tudván, hogy álmodom): "Ők mind egy szálig a részeim. Öröm, bánat, makacsság, düh, szelídség..." Nem tudtam folytatni a felsorolást, mert édesapám jelent meg a házunk ajtajában, mire odafordultam hozzá, és kijelentettem: "Kár, hogy nem akartátok megismerni a részeimet."
Érdekes álmom, nemde?
