Egyszer csak ott voltam többedmagammal egy mocsárvidéken, zombihorda elől menekülve egy rozoga faviskó felé. Mire felértünk volna a tornácra, észrevettem, hogy az ajtó nyitva áll, és valami azt súgta, hogy ott nagyon nem leszünk biztonságban. Így aztán hátraarc, láthatatlan szárnyak ki, és suhantam át egy kis tó felett. Most nem izgatott a többiek sorsa, mert tudtam, hogy követnek. Amikor pedig megpillantottam egy felrebbenő madársereget, még biztosabb lettem benne, hogy minden rendben lesz. A madarak ugyan miattunk riadtak meg, de aztán egy éles kanyarral visszafordultak, átsuhantak felettünk, egyenesen a zombik felé. Ahogy haladtunk tovább, másféle madarak is csatlakoztak hozzájuk, amikor pedig elértünk egy részre, ami a hollók birodalma volt, tudtam, hogy ezt megúsztuk. A menekülés máris véget ért egy képvágással.
Egy szürke, apró helyiség ablaka előtt ültem, és félve húztam félre a megsárgult csipkefüggönyt, hogy kinézzek, mi a helyzet. Túl nagy volt a csend, sehol nem mozdult semmi, és tudtam, hogy azért, mert a hozzám hasonlóan életben maradtak lapulnak, mint a gomba. Engem viszont zavart a bezártság, és nagyobb veszélyben éreztem magam egy szál ajtóval elválasztva a szörnyeteggé vált többi lakótól. Nagyon zavart a megmagyarázhatatlan dögszag is (nagyon ritkán érzek szagokat álmomban).
Így aztán végül kitörtem az ablakon át, és máris igyekeztem a panelépületek tetejére, hogy egyikről a másikra „átugrálva” meglógjak az esetlegesen utánam kajtató zombik elől. Menet közben belesikítottam a csendbe valami fura, nem is evilági hangon, hogy hívjam a segítőimet (ott és akkor minden olyan logikusnak tűnt, csak így, az életben hangzik értelmetlenül, hogy beszélő állatok fognak reagálni a hívásomra).
Végül valami tanyaszerűség közepén kötöttem ki. Lábam alatt száraz, sárga homok, körülöttem megbarnult faviskók. Már kezdtem megijedni, hogy magamra maradtam, amikor balról, a semmiből elém toppant egy rinocérosz. Röviden egymás szemébe néztünk, és már éppen nekiláttam volna gondolatátvitellel előadni, mi történt, de a szemem sarkából, a távolban megláttam egy hatalmas struccot. Valósággal elolvadtam a megkönnyebbüléstől. Spontán beugrott a neve is (már nem emlékszem, csak arra, hogy G betűvel kezdődött), és elöntött az jó érzés, hogy ismerem, és segíteni fog.
Sajnos már megint az ébresztőm vetett véget a gyülekezőnek.
Magyarázat az állatokra: este beszélő hollókat és egyebeket nézegettem YouTube-on, régebben pedig vicces rinocéroszvideót. Magyarázat a dögszagra: szél volt egész éjjel, a vécében pedig annyira lecsökkent a vízszint, hogy kijött a csatornaszag.
Érdekes egyébként, hogy álmaimban rendre felbukkannak alakok (emberek, állatok, teljesen mindegy), és bár soha nem láttam őket azelőtt, mégis a másodperc töredéke alatt kiderül, hogy ismerem őket, és nevet is adok nekik. Fura, mert érzem a saját elhatározásomat is, hogy "márpedig ismerem, így hívják, ezért és ezért van itt, és kész".
