Premier plánban néztem végig egy háborút. Helyesebben "csak" valami kisebb támadás volt, ami annyiból állt, hogy ledobtak néhány fura bombát a pusztaságba. Igen ám, de ott szegény emberek, pásztorok éltek. Jött egy hatalmas süvítés, és mindennek vége lett. A szemem láttára égett porrá ember, állat, növény, minden. Egy férfi lerepült a lova (vagy inkább öszvére) tetejéről, gurult kicsit a földön felém, aztán felordított, és néhány másodperc alatt feketére égett, majd eltűnt. A bomba nagy területen felemésztett mindent, de láttam, hogy egy kisfiú rohan a hegy felé, ahol én is álltam. Magamban drukkoltam neki, hogy megmeneküljön, és így lett. Felmászott a sziklákon, beugrott egy kis barlangba, ami hirtelen féregjárattá változott, vagy ilyesmi, mert amikor kibukkant a másik felén, modern világban találtam magam, mint külső szemlélő, éppenséggel egy amerikai házban.
A kisfiú igyekezett kijutni, de olyan labirintusos volt, hogy szaladgáltunk össze-vissza. Végül pont a nappaliba sikerült belépnie, ahol persze azonnal észrevették. Ő fejvesztve menekült az egyik ablakon át, ami megint féreglyuk lehetett, ugyanis egy kosárpálya kellős közepére bukfencezett ki, ahol épp meccs ment. Néhány fehér és fekete srác játszott, de amint ez a szerencsétlen kis gyerkőc beesett közéjük, az egyik kétajtós szekrény elkapta, és látszott, hogy most helyben agyon fogják verni. (Azt hiszem, gyűlölték a fajtáját, és a háború közöttük folyt.) A gyerek azonban kivágta magát. Folyékony angol szlenggel kezdte el nyomni, hogy mi a frászkarikáért cibálják, ő csak néhány csont nélkülit akar dobni. (Érdekes, hogy végig én beszéltem, mégis ő tátogott, mint valami marionettbábu.) Erre elengedték, sőt, maguk közé vették játszani. A srác azonban már egy riporternővel szemezett, aki a felújított játszótérről dumált éppen a kamerába. Egyszer csak fogta magát, odaszökkent a nő elé, és fennhangon annyit mondott, hogy: "Csak egy szót mondok, oké? Bezal (vagy Bresal, Brazal, Brasal - fogalmam sincs, mi a helység neve és hogy írják), csak nézzenek körül, oké?" Aztán szaladt, mint a csík, mert tudta, hogy most lebukott, és vége van. (Menet közben valahogy eltelt egy hét, mert arra gondoltam, milyen jól beilleszkedett oda szegény, azaz mindenkit átvert, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy kitálaljon. Ahogy sétált ugyanis a téren, egy csomó új "haver" intett és köszönt neki, mint valami nagymenőnek, és magamban éreztem a kisfiú összes kétségbeesett, csüggedt fájdalmát, mély haragját és abbéli vágyát, hogy a gonoszok bűnhődjenek meg mindenért, amit a népével műveltek.)
És egyszer csak dörgött az ég, én pedig felébredtem. Pedig jó lett volna tudni, mi a vége.
