Egy épületbe csöppentem a lelki társammal (innentől lt), éppen egy nyitott ajtajú, közepesen nagy terem elé. Fogtam a kezét, és magam után húztam. A helyiségben összetolt asztalok, kaja, pia, sok-sok ember volt. Tudtam, hogy néhány rokonom is itt van. Az alapszín barnás volt, itt-ott fehér foltokkal. Mondogattam lt-nek, hogy csak jöjjön, jöjjön, és vonszoltam a bal oldali fal mellett húzódó asztalsor mögé, egész hátra. Közben persze majdnem felbuktunk a székekben, de nem érdekelt. Az egyik helyen bebújtam az asztal alá, lt követett, és nem értett semmit. Én pedig nem árultam el, miért kell mindez. Aztán pár mp-re rá kiderült. Nagy dúrral berontott két alak, és gépfegyverrel nekiestek a népnek. Nem láttam semmit, csak hallottam a fegyverropogást, a sikoltozást, a csattanásokat, ahogy az emberek és a székek a földre borultak, majd csend lett. A lövöldöző alakok elmentek, és egyszerre megint kitört a sikoltozás. A túlélők fejvesztve kirohantak a teremből, balra. Ekkor már ki mertem nézni, és láttam, hogy őrjöngve szaladnak visszafelé. Tudtam, hogy rossz irányba mentek az előbb, és szembetalálkoztak egy fegyveressel. Megint elült a zaj, és sötétség borult mindenre. A nyitott ajtón beszűrődő fényben láttam, hogy vannak még túlélők. Egyikük a lábát fogdosta, másik a földön roskadozott, de senki sem szólt. Ekkor bejött néhány sötét ruhába öltözött, sötét hajú, fiatal nő. A túlélőket szemrevételezték, majd észrevették, hogy én is élek a félig szétlőtt asztal alatt. Nem tudtam, mi lesz, ám az egyik nő rám nézett, és azt mondta: "Eljött a te időd." Bólintottam, felkaptam néhány ruhadarabot a földről, és kirohantam innen, balra (amerre az előbb az embereknek a rossz irány volt). Lt menet közben kikerült az álmomból. Elsőre kitaláltam az udvarra vezető ajtón, kirobbantam a kapun, át az út másik felére, majd visszanéztem, és rémülten láttam, hogy egy férfi balra andalog a ház előtti virágoskertben, a fal mellett. Tudtam, hogy az egyik fegyveres, és féltem, hogy mindjárt hátranéz, mert akkor aztán nekem annyi. Nem sokkal előttem egy bekötőút volt jobbról, a sarkon kis szomorúfűzzel. Beszaladtam alá, lekuporodtam a földre, és azon igyekeztem, hogy felvegyem magamra a ruhákat. Rájöttem, hogy így nem is lesz jó, mert még fehérnemű sincs rajtam, és előbb azt kéne. Így hát nekiálltam lecibálni magamról mindent, amikor hirtelen fölém magasodott négy-öt fekete ruhás férfi. Elég megtermettek voltak, és átsuhant az agyamon, hogy végem. Itt vagyok védtelenül, gyengén, ruha nélkül... biztos mindjárt szétcincálnak. A félelmem azonban hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy ők sem fognak bántani, ahogy a házbeli, szintén sötét ruhás nők sem. Ők csak amolyan megfigyelők, vagy mik. Itt felébredtem valami zajra, pedig kíváncsi lettem volna a végkifejletre.
