Színkavalkád

A legelső alighanem egyben a leghosszabb is lesz, mivel teljes részletességgel sikerült lejegyeznem az egészet színekkel, érzelmekkel együtt.

Az elejére nem emlékszem, de amitől fogva megmaradt, az ez: este volt, már sötét, és én egy csoporttal mentem felfelé egy dombon. Az út nem volt túl meredek, itt-ott akadt bokor, a talaj pedig füves-homokos-földes volt. Láttuk, hogy a domb tetején áll egy szép ló, és minket figyel. Én akkorra már kicsit kiváltam a csoportból, és volt bennem egy olyan vágy, hogy én érjek fel a lóhoz először, ugyanakkor félelem is, hogy elijesztjük az állatot. Annak ellenére, hogy első akartam lenni, nem kezdtem el sietni, hanem önuralmat gyakorolva lépdeltem tovább, s végül mégis én lettem az első. A ló lentről ugyan még ezüstös szürkének látszott, de mire odaértem hozzá, már barna volt. Nem menekült el. Megsimogattam, mondtam is neki valamit, és arra gondoltam, milyen jó volna, ha az lenne a vágya, hogy üljek fel a hátára, hogy elszáguldhasson velem. Erre a fejével a saját háta felé bökött, mintegy jelezve, hogy szálljak fel. Hangosan mondtam neki, hogy nincs rajta nyereg, és azt gondoltam, hogy nem is tudok lovagolni, azaz volt bennem egy kis félelem, ugyanakkor öröm is. Egy lendülettel felugrottam a hátára, s elindultunk tovább a sötétségbe. A csoport többi tagja addigra már nem volt sehol.
Mivel a ló nem volt felszerszámozva, kétfelé fésültem a sörényét (feketés barna volt, s mintha kicsit nedves lett volna), és abba kapaszkodtam. Éreztem, hogy teljesen esetlen vagyok, és a ló is érezte, mert hallottam, hogy azt gondolja, döntsem már el, mit akarok, mert amiket csinálok, azok félreérthető jelzések. Erre megböktem az oldalát a sarkammal, tempóra biztatva.
Képvágás történt, és már egy ház belsejében voltam, ahol sötét volt, és sok szoba abszolút rendszertelenül elosztva. Kisebb-nagyobb helyiségek voltak, a színek pedig vörös, fekete, barna. Alighanem hálószobák lehettek, valamint ruhaanyagok tárolására szolgáló pici raktárak, de folyton változtak, ahogy haladtam közöttük. Volt egy rész, ahová benyitottam, az kétfelé nyílt, és a jobbra lévőbe nem jutott elég fény az ajtónyílásból, s félelmet éreztem, nem akartam bemenni, ezért visszacsuktam az ajtót. Eszembe jutott a ló, amit az udvaron hagytam, de most úgy döntöttem, bevezetem a házba, jobb helye lesz itt, nincs hideg. Közben mintha felbukkantak volna emberek, vagy azok árnyai, akik halkan beszélgettek, illetve én is szóltam hozzájuk, de erre nem emlékszem. Kimentem az udvarra (több ajtón keresztül), de a ló nem volt sehol. Szólongattam, de semmi.
Ekkor hangosan ezt mondtam, tele keserűséggel: "Jaj ne! Itt jön az álmomban az a rész, hogy keresem égen-földön, és sose találom meg!" Valahogy kivilágosodott, hirtelen reggel lett az éjszakából, és az utcán emberek mászkáltak, rám is néztek, de nem különösebben érdekeltem őket. Újabb képvágás után egy nagy, pajtaszerű helyiségbe léptem be, ami zsúfolva volt kacatokkal. A terem közepén is állt belőlük összevissza, a falakon is lógtak, és láttam, hogy két vagy három gyerek van a pajta másik felében. Odakiabáltam nekik, hogy nem látták-e a lovat. A nevét is említettem. Nem látták, de előkerült egy idősebb ember. Kábé olyan magas volt, mint én, kicsit zömök, a haja erősen őszült, rövid volt, és őszülő, rövid szakállat viselt. Az tudom, hogy a helyiség valamilyen műhely lehetett, alighanem asztalosműhely, és a férfi volt a mester. Odamentem hozzá egészen közelre, és a szemébe néztem. Arra számítottam, hogy ezzel zavarba hozom, de nem. Csak nézett a szemembe, és mondott valamit, aztán arrébb ment, baloldalra, hogy folytassa a munkát. Én valami tubust vettem a kezembe, amiből az ujjamra nyomtam egy opálos, zselészerű anyagot, de aztán rákentem valami fatárgyra, és odébb álltam, a pajta másik kijáratán át.
Ismét egy képvágás volt, megláttam a lovat, amint menekülve vágtat el a földúton. Az út két oldalán fák, bokrok álltak, de be lehetett közéjük látni. Emberek jártak-keltek itt, gyalog és lóháton. Főként férfiak voltak, nőre nem emlékszem. Rohantam az úton, ami egy elágazásba torkollt, és speciális sikítással próbáltam idecsalogatni, eredménytelenül. Az elágazás inkább amolyan torkolatféle volt, egy kisebb hegy, vagy domb tövében. Az út ezen szakasza más volt, mint eddig. Jobb oldalról domboldal kísérte fákkal, kövekkel, balról pedig pár cserje és fa mögött mező húzódott. Valamit diskuráltam az emberekkel, aztán elkezdtem rohanni a göröngyös földúton. Egyre több ember volt itt, és a dombnak vége szakadt, mert az út egy hatalmas síkságba vezetett, amit erdő vett körül.
Jött felém egy lovas kocsi, valami uraság ült fent. Négy, vagy hat gyönyörű, fényes fekete paripa húzta, én meg elvágódtam előtte, ki jobbra, az út szélére. A kocsis azonnal megállította a fogatot, és leszállt. Ekkor láttam, hogy egy hullámos, hosszú hajú lány is fekszik előttem, és az ember őt akarta megnézni, de ekkor előre buktam, mert azt akartam, hogy engem vizsgáljon. A lány el is tűnt. A férfi kicsit felemelt engem, mire kínlódva nyöszörögtem fel a kocsira, hogy a lovamat keresem. Erre az uraság intett, és mondott valamit, majd a bal első ló már ki is volt fogva a kocsi elől. Nekem adták, hogy azzal folytathassam az utamat. Nagyon hálás voltam, és nyomban felpattantam a hátára.
Rohantunk az úton tova, mint a szélvész, amikor láttam, hogy közvetlen előttünk csatát vívnak fekete lovak hátán. A lovakon díszes, fekete bőrszerszám volt, a harcosokon ugyanilyen bőrruha, és dárdával csatáztak. Nem törődtem velük, mert volt egy olyan érzésem, hogy engem, mint kívülállót nem fognak bántani. Erre már rohant is felém egy katona, előre tartott dárdával, ami le is lökött a ló hátáról. Gyalog szaladtam tovább, de előttem már erdő volt, így elkanyarodtam jobbra, ahol magas, dús, sárgás-szürkés fű nőtt. El is tudtam volna bújni benne. Egyik pillanatban még száraznak tűnt, aztán zöldnek, de az biztos, hogy most igazán feltűnt, hogy süt a nap. Száguldottam a fűben, és nem tudtam repülni, pedig amúgy mindig tudok.
A harcoló katonák nem követtek, de ekkor felbukkant egy gyalogos férfi, szintén hadfi, mégpedig számszeríjjal. Rám vadászott. Bemenekültem a bozótba, egészen az erdő szélére, és amikor visszanéztem, láttam, hogy lő. Nem talált el, de úgy csináltam, mintha lelőtt volna, mozdulatlanná dermedtem, hátha megúszom, és nem foglalkozik velem tovább. Nem így lett, mert meg akart bizonyosodni afelől, hogy sikerrel járt, és elindult felém. Pont valami kis fabodegába estem, amit benőtt a növényzet, talán bodza, de a deszkákon átszűrődött a nap. Végül megjelent a férfi, és mondta is, hogy mégis csak eltalált. Szőke, fül alá érő haja volt, és alighanem kékes szeme. Körbejárta a bodegát, majd megállt mögötte, ahová nem láthattam, és hallottam, hogy kétszer is felhúzta az íjat, de vissza is engedte. Habozott, hogy még egyszer belém lőjön-e, biztos, ami biztos alapon. Olyan érzésem volt, hogy a fejembe akar lőni, és féltem. A harmadik íjfelhúzás előtt tovább lett csend, így felugrottam, és kiszáguldottam a nagy fűbe. Rohantam, ahogy bírtam, a férfi pedig utánam. Visszanéztem rá, és láttam, hogy felhúzza az íjat, s eszembe jutott, hogy egy ilyen képzett katonának meg se kottyan, hogy futás közben célba találjon. Ekkorra már kiértem az útra, s kissé megkönnyebbülve vettem észre valami nagy piachoz hasonlót előttem.
Mindenféle színes áruk, színes ruhába öltözött emberek, zsivaj, zene volt. Itt már nők is voltak, szép szoknyában. Úgy rémlik, romák voltak, és lehet, hogy nem is igazán piac szerepet töltött be, hanem csak úgy összegyűltek a tisztáson, a zöld füvön. Gondoltam, ha bevegyülök közéjük, az íjász nem lő rám, nehogy megsebesítsen mást. Kiszaladtam a jobb szélére, az út mellé, ahol kiaggatott szőnyegek (főként vörösek, aranyszínek, rózsaszínek tűntek fel). A szőke katona haladt előre, és nekiállt fennhangon mondogatni valami költőies hangnemben, hogy a rabló, tolvaj rejtőzik, meg valamit szövegelt a gonoszról is, de alighanem rólam beszélt, mert biztosan azt hitte, hogy rossz vagyok.
Egymással párhuzamosan futottunk, és csodálkoztam is, hogy amikor kiértem egy-egy szőnyeg, vagy lepedő takarásából, simán megláthatott volna, de nem nézett felém. Végül kiértem a piac szélére, és kétségbeesetten berobbantam a magas fűbe, de menekülésre már nem volt esélyem, így inkább megfordultam, szembe néztem vele, s meglapultam. Már egy másik férfi is állt mellette, de ő nem akart bántani. Már éppen megmagyaráztam volna a dolgokat, amikor felébredtem.