Ma megint fura álmom volt. Érdekes agyam van, nem mondom. Hasonló tájon jártam, mint a bombatámadásosnál, de most béke volt. Bicikliversenyt rendeztek a keményre szikkadt, vörös-sáros utakon. Felnőttek és gyerekek egyaránt nevezhettek erre a minden évben megrendezésre kerülő versenyre, ahol pénznyeremény volt a tét (valami szponzor, vagy tudom is én, kinek a jóvoltából). Nem sokkal a start után bőven lehagyott mindenkit egy kisfiú a tök pici bicajával. Tekert, mint a veszedelem, gyalogkakukk módjára pörögtek a lábai, és a bicó alig haladt, ő mégis az élmezőnyben járt. Gőzöm sincs, hogy a többiek hagyták-e nyerni, vagy valami csoda játszott közre, de teret ugrottunk, és győzött. (Helyesebben győztem, mert már megint én voltam a gyerek, noha kívülállóként is szemléltem az eseményeket.) Négyszázezer valamilyen pénzt nyertünk, és hallottam a rokonság, barátok gondolatait, hogy na, majd most szépen szétosztjuk, és lesz dínomdánom. Erre a fiú eltátogta a mondanivalómat a nagyközönség és a gazdag szervezők előtt: "Ez a pénz pont elég lesz arra, hogy kiépítsék a vízhálózatot meg a csatornát a falunkban." Egyperces néma, döbbent csend, mindenki emésztette a hallottakat, aztán egyszer csak oltári ováció tört ki. Mindenki óbégatott és tapsolt örömében, hogy ezek után nem kell félniük az aszálytól meg a fertőzésektől. Milyen szerencse, hogy van köztük egy tanult mérnökember, aki majd segít mindenben.
Aztán mire lett volna valamiféle előrelépés, az ébresztőm kicibált a szegény faluból.
Na, és mindezt miért álmodtam? Mert tegnap valaki mondta, hogy a biciklim a garázsban van, másik valaki pedig megemlítette, hogy elege van a mindenféle csatorna- meg mindenféle hálózati díjakból. Két szóból összetákoltam egy "bicajmaraton a vízvezetékért" rendezvényt.
