Előre szólok, hogy hosszú bejegyzés lesz, de jobban tömöríteni nem tudtam ezt a furcsa álmot. Bárcsak értenék hozzá, és tudnám, mit akar jelenteni! Ki mit szól hozzá? (Már ha képes valaki végigolvasni, ugye.)
Hogy miként kerültem egy logikátlanul épített és berendezett helyiségbe, nem tudom, de ott voltam, és féltem. Jó és gonosz láthatatlan harca folyt valahol, és szerettem volna eltűnni. Megijesztett az előbbi felfedezés is: a szőke, középkorú férfi, akivel valamiről beszélgettem, és aki azután, hogy kettesben maradtunk, felfedte kilétét, mintegy bizonyítva, hogy ki nem mondott gondolataim igazak: ő bizony nem ember. Felvilági lény, aki figyelni van itt.
Ezek után sürgősen kimenekültem a házból, és láttam, hogy nem messze balra egy kőfal választ el valamitől. Középen hatalmas, kitárt kapuszárnyak hívogattak, így végigsétáltam a zöld gyepen, és elámultam. Emberek százai tömörültek a fal mögötti, fás-cserjés mezőn, arcukon félelemnek nyoma nélkül, nyugodtan, csendben vagy épp beszélgetve. Várakoztak. Így tettem hát én is. Elnéztem a fák lombja felett, és vártam a jelre, ami hamarosan megérkezett egy semmiből keletkezett, különös alakú felhő formájában, mire a nép ájtatosan felmordult, s karját a magasban emelve integetett, hívta a jelenséget.
Nem úgy én. Visszasétáltam a kapuhoz, ahol újabb döbbenet ért: az utca, ahonnan idejöttem, ugyanúgy ott volt, néhány ember lézengett itt-ott, ám a macskakövek eltűntek. Opálos felhőszerűség vette át a talaj helyét, és én egyből tudtam: a fallal elzárt mező nem más, mint egy bárka, ami másik létsík felé úszik. Kétségbeesetten fordultam vissza ahhoz a pár emberhez, aki a közelemben volt, és sebesen megosztottam aggályaimat, ám egy nő csak legyintett, és azt mondta: itt vagyunk a legjobb helyen. A bárka megment mindenkit.
Nem hittem neki. Nem akartam kilépni az élők sorából, hogy átkerüljek egy másik dimenzióba, vagy akár a csodálatos mennyországba. Mellesleg egészen bizonyos, hogy a Gonosz tervez velük valamit. Az a rengeteg ember mind meghibbant? Nem látnak más kiutat? Ennyire reménytelen lenne már minden? És még a gyermekeiket is magukkal viszik...
Hát vigyék. Én nem megyek! Így döntött még pár épeszű lélek, köztük néhány gyerek is, akiknek képtelen voltam megjegyezni az arcát, mert folyton változtak, el-eltűntek, és újra felbukkantak a későbbiekben.
Ráléptünk a felhőre, ami várakozásommal ellentétben teljesen masszív volt, és nem zuhantunk a mélybe. Elhagytuk a bárkát, és a megmentés hitében örvendező emberiséget. Odasiettem az első emberhez, aki valami üzlet előtt tett-vett, ám röpke válaszából megtudtam, hogy itt sem vagyunk jobb helyen. Bizony, ez már egy másik dimenzió, ám innen még van visszaút, csak meg kell találnunk. Útnak indultunk hát a bárka kijáratával szemben álló kis alagút felé, ami nem rejtett maga mögött se füvet, se fákat, se szépséget, csupán egy kongó, limlomokkal teli, elhagyott raktárhelyiséget. Szétszóródtunk, kerestük a kiutat, amire én bukkantam elsőként. Egy nagy vasajtó mögött sötétség és veszély érzete fogadott, ám amikor másodszor kukkantottam vissza, észrevettem a beszűrődő fényt. Rögtön kiabáltam a többieknek, és pár pillanattal később már ketten sandítottunk ki a külvilágot elzáró rácsok között. Odakint szürke-fehér kontraszt és emberek látványa fogadott. Nem haboztam kitolni a rácsot, de az ösztöneim óvatosságra intettek.
- Szia! Egy buta kérésem lesz, de... megmondanád a pontos dátumot, és hogy hol vagyunk? - kérdeztem egy sapkás, vidám képű sráctól, aki minket látva még vidorabb lett.
- Helló! Kanada, és...
- Kilőve - vágtam közbe, hátrapillantva a többiekre, és a dátumot hallva talán a szám is tátva maradt. 1972. Jézusmária. Ez így nagyon nem jó, másik kijárat kell.
Képvágás után ismét havas utcára jutottunk ki. A helyszínt nem tudom, de az év megint letaglózott: 2024 (vagy 2042, nem emlékszem). A megjegyzésem viszont visszhangzik a fejemben: nem sokat változott a világ, halljátok.
A harmadik kijáraton egészen ki is másztunk, és szemügyre vettem a teleportkapunkat: egy teljesen normálisnak látszó, vörös vakolatú épület volt, rajta néhány szárny nélküli ablak- és ajtónyílás. Eszembe jutott, hogy próbaként másik lyukon kéne visszamenni. Vajon mi történne akkor? Erre azonban nem került sor. Utoljára végignéztem a két évvel hátrébb tartó városon, majd kiadtam a parancsot: vissza a kapun, és keressük meg végre a mi világunkat.
Nem lett meg, mert felébredtem. Vagy talán... pont akkor jöttem át a jó kijáraton?
