Álmomban zokogtam. Rázkódtam tőle, mintha fáznék, és patakzottak a könnyeim. Majd' megfulladtam belé. Elhittem, hogy valós, amit látok.
Nem volt jele, hogy megkaptam azt a képességet, amiről álmodni se mertem. Bár igaz, ha aki adta, azt mondja: "nézd, ezt neked ajándékozom, de csakis akkor, ha soha többé nem emelkedsz a föld fölé", egyetlen pillanatra sem haboztam volna. Odaadtam volna érte a szárnyaimat. Nekem ott az a legnagyobb kincsem. Ideát pedig gyarló vagyok, és nem tudnám, mit adnék oda érte. Nagyon nem.
De ott senki nem kért cserébe semmit. Igaz, nem is figyelmeztetett, mégis tudtam, hogy itt az idő. Majdnem szétrobbantam az izgalomtól, amikor bekopogtam a rokonomhoz. Ajtót nyitott, mosolyogva néztem le rá. Beinvitált, leültem a konyhában a padra, ahová szoktam. Ő nem. Ő már ült. Nem volt türelmem semmiségekről beszélgetni, így belevágtam a közepébe, noha fogalmam sem volt, hogy kezdjem. Ő túl racionális. Biztosan bolondnak fog nézni. Ezért aztán a következőket mondtam:
- Tudom, hogy idiótának fogsz tartani azért, amit mondani készülök, így lehet, hogy inkább semmit se kéne szólnom, csak mutatni valamit.
Ám ő közbevágott:
- Én is mutatni akartam valamit.
"Jaj, az biztos nem olyan életbevágó, mint ez, nincs most erre idegzetem" - gondoltam magamban. Hogy csináljam? Nem vághatok csak úgy bele. Mi van, ha nem is sikerül? És mi van, ha mégis, de ő nem is akarná? Nincs jogom helyette dönteni. Lassan negyven éve így él, már réges-rég beletörődött, elfogadta, kihozta belőle a maximumot, akkor mit is akarok én? Istenem, mit tegyek most?! Annyira akarom, hogy belegebedek, de nem lehetek ilyen önző!
- Hiszel a csodákban? - kérdeztem kínlódva, pedig sejtettem a választ. Ugyan már.
- Néha - válaszolta, és nekem még ekkor sem tűnt fel, milyen furcsán mosolyog. Nem törődtem mással, csak a saját érzelmeimmel. Látni akarom! Most, azonnal! Tudni akarom, mi történik! Nem bírom már!
Tényleg nem bírtam. Úgy éreztem, menten atomjaimra hullok az idegességtől. És akkor hirtelen csend lett. Olyan különös, mély, várakozó csend. Valami erő kényszerített, hogy hunyjam le a szemeimet. Engedtem neki.
Aztán felnéztem.
Fel. Fel! A szemébe néztem, és ehhez fel kellett emelnem a fejemet! Mintha tűz mart volna belém, úgy ugrottam fel. És még mindig... még mindig fel kellett néznem rá, pedig ott álltam közvetlenül előtte! Álltunk... Álltunk!
- Úristen... Uramisten! - ordítottam torkom szakadtából. - Hogy... hogyan?! Mikor?! Hogyaaan?!
- Egy ideje. - Vad zihálásomtól alig hallottam a szerény választ.
- Nem... Nem... És nekem nem szóltál?! Nem szóltál?! Miért nem szóltál?!
- Ritkán jártok erre.
- Ez nem lehet igaz!
Forgott velem az egész világ, és nyüszítve zokogtam. Nem tudom szavakkal kifejezni azt az értetlen boldogságot, amit éreztem. Nem is bírtam elviselni. Felébresztett. Pedig úgy néztem volna még. Magasabb nálam, és fel kell néznem rá. Annyira jó volt!
Most csak a szemem sarkáig gyűlik a könny. Naiv vagyok, hogy elhittem. Nem fogunk egymással szemben állni soha. Tudhatnám, hogy ilyen csoda nem létezik.
Vagy mégis? Hiszen láttam. A saját szememmel láttam!
Vannak csodák.
